88 évesen is súlyokat emelget a Honvéd legendája

Petróczy János tizenhárom évesen ismerkedett meg a kajakozással, amikor az Árpád Gimnáziumba bejáró edző, Blahó Kálmán toborozni kezdett. Akkoriban még nem is versenyezhetett volna 14 éves kor alatt, ezért nem akarták még engedni, hogy csatlakozzon. János azonban annyira lelkes, kitartó és tehetséges volt, hogy 1950-ben helyet kapott a Honvéd első csapatában, így az alapítók közé tartozik. Azóta, kisebb megszakításokkal 75 éve (!) tagja a sportegyesületnek. Innen indult el, majd lett később kétszeres Európa-bajnok, kétszeres világbajnoki ezüstérmes és veterán világbajnok.

Pár éve egy keresztszalag-szakadás miatt búcsút kellett intenie a kajakozásnak – de a sportot nem engedte el. Lehet, hogy már nem tud vízre szállni, de helyette súlyemeléssel és állóképességi edzéssel tartja magát formában.

„Most is megcsinálok 10 sorozatot 25 ismétléssel, 40 kilóval. Nem a nagy súlyokra fókuszálok, hanem az állóképességre. Mozogni kell, amíg csak lehet.”

Ez nemcsak erőt ad, hanem a keringését is karban tartja.

„A keringést karban kell tartani. Aki egyszer sportolt, az tudja: ha hirtelen hagyja abba, akkor jönnek a problémák. Én inkább nem állok le.”

Nála nem csak a „muszájról” van szó, hanem mozgáskényszerről!

A sport szeretete nem múlt el a csúcskarrier után sem. János számára a mozgás nem kötelező teendő, hanem vágy, vagy ahogy ő mondta: „mozgáskényszer” – és ez az, ami 88 évesen is beviszi az edzőterembe, még akkor is, ha egyedül nehezen tudna eljutni, hiszen szerencsére vannak fiatalabb barátai, akik elviszik kocsival.

A szív is izom – és dolgoztatni kell

Egy orvosi tanács is megerősítette benne: ha abbahagyja a mozgást, az a szívének sem tesz jót. Egy kardiológus egyszer azt mondta neki, a szívizom is olyan, mint bármelyik másik – ha nem edzik, elgyengül.

„A szívem kicsit nagyobb az átlagnál, de hát ötven évig versenyszerűen sportoltam. Ez sportszív – és így van jól.”

János az agyáról is ugyan úgy elmélkedik, mint a szívéről, azt is dolgoztatni kell!

„Kvízes játékokkal játszom, keresztrejtvényt fejtek – mert az agyat is tornáztatni kell. Ha nem használod, ugyanúgy tönkremegy, mint a fizikai állapotod.”

Saját maga a legnagyobb hajtóerő

Már 7 éve az egyesületnél volt, mikor Blahó Kálmán, edzője és egyben példaképe, elhagyta az országot, így egyedül folytatta tovább. Egyrészt, mert szeretett egyedül edzeni, másrészt, mert már akkor sem volt szüksége külső motivációra. Már fiatalon is tudta, hogy a kemény munka meghozza a gyümölcsét.

„1957-től nem volt edzőm. Szerencsére nem szorultam rá, mert kellően hajtottam magam. Voltak barátaim, de én a legjobban egyedül szerettem edzeni, mert így tudtam igazán a saját ritmusomban dolgozni, anélkül, hogy bárki visszafogott volna bárkit.”

„Régen minden más volt”

Visszatekintve úgy látja: ma túlságosan célorientált lett a sport. A felkészülés a versenyig tart, majd jön egy kis pihenő és minden kezdődik elölről. Ő még abban nőtt fel, hogy edzeni, versenyezni, együtt lenni jó – nem csak akkor, ha épp bajnoki cím a tét.

„Mi mondjuk kéthetente versenyeztünk. Ha egyik héten szünet volt, elmentünk túrázni, mert ott mégiscsak jobban összebarátkoznak az emberek, mint edzéseken, máskor meg együtt edzettünk, sőt, kajakozás után sokszor elmentünk még focizni is. A sportban ellenfelek voltunk, de nem ellenségek. Ez ma sokszor másképp van.”

Ne akkor mozogj, amikor kedved van – hanem akkor is, amikor nincs

Ha valaki most kezdene el sportolni, Jánosnak egyértelmű a tanácsa: ne a kedvedhez igazítsd, hanem építsd be az életedbe.

„Az az érzés, hogy mozogni kell – ez bennünk van. Az embernek természetes adottsága, hogy mozog. És nem lehet csak akkor csinálni, amikor épp kedved van. Rossz idő van? Akkor is. Nincs kedved? Akkor is.”

Szerinte ehhez egy kis megszállottság is kell – de ez nem baj. Aki valóban beépíti az életébe, annak már nem kérdés, hogy kell-e csinálni.

Akkoriban már gyerekként teljesen természetes volt a mozgás. Nem csak edzéseken mozogtak. Sokszor fociztak iskola után, hétvégén, vagy edzés után.

Ma már kevésbé látni ilyet. A gyerekek inkább a képernyő előtt ülnek, PlaySation-öznek, és ritkábban jönnek össze spontán egy kis foci vagy kosárlabda kedvéért.

A mozgás öröksége

A mozgás szeretete János életét a kezdetektől végigkísérte mindenen – még egyetemi évei alatt is rendszeresen sportolt. Ráadásul, a „jó tanuló, jó sportoló” programban országos második lett, amihez nemcsak erőnlét, de szorgalom is kellett.

Nem várta el, hogy gyerekei sportoljanak – de a példája megtette a hatását. A fia ma is maratonokat fut, annak ellenére, hogy fiatalkorában komolyabb térdsérülést szenvedett, a lánya pedig évekig kosárlabdázott.

„Úgy látszik, ráragadt mindenkire a sport szeretete. A családban mindig is jelen volt a mozgás – három fiútestvéremmel mindannyian kajakoztunk. Ez is összekötött minket.”

Petróczy János nem tartja magát hősnek vagy példaképnek – mégis sokak számára az. Nemcsak a sporteredményei miatt, hanem azért, mert amikor az élet bezárt előtte egy ajtót, ő nem hátralépett, hanem keresett egy másikat, és kinyitotta. Ha valamit tanulhatunk tőle, az ez: mozogni mindig lehet – és mindig érdemes.