Az őszi erdő varázslatos színeiben túráztunk

Hogy miért vagyunk szerencsések hazánk földrajzi fekvésével? Mert így a kontinentális éghajlatba
tartozva négy különböző évszakban is megcsodálhatjuk a különböző tájainkat. Ugyan az igazi telek
mostanában már nem jellemzők, ezért az igazán havas túrákhoz általában már át kell lépnünk az
országhatárt. Ám a tavaszi virágzás és illatok, a nyári zöldellő természet a városi klímánál jóval hűvösebb
környezettel, illetve az őszi ezer színben pompázó erdő továbbra is egyaránt különleges élményeket
kínálnak.
Tavasszal a Budai-hegységből és a Pilis nyugati részéről ajánlottunk nektek izgalmas helyeket, most pedig
szintén a Pilisre (és a Visegrádi-hegységre) esett a választásunk, amit a varázslatos színkavalkádban délről
északra szeltünk át. A túra 26 kilométer volt, ami akár két részletben is teljesíthető, hiszen Pomáz és
Visegrád között szinte pontosan félúton található Pilisszentlászló.

Barangolásunkat a pomázi HÉV-megállóban kezdtük meg, ahonnan a templomig még nincs turistajelzés,
csak a főutat követtük. A templomtól kezdődik a zöld jelzés, aki kb. két és fél kilométer alatt kivisz
minket a városból az erdőbe. Relatív nagy településről beszélünk, tizennyolcezres népessége
folyamatosan növekszik, a főváros agglomerációjába tartozó, kulturált környék, ahonnan fél óra alatt bent
vagyunk a belvárosban.
Mi pont a másik irányba tartottunk a Zengő-völgyön át, egy rövid ideig kemény emelkedőn elértük a
Petőfi-pihenőt, ahonnan fenséges kilátás tárult a szemünk elé. A lábunk alatt Pomázzal, a messzi távolban a Hármashatár-hegy adótornyával, tőle balra Budapest belvárosával. Nem véletlen, hogy itt még a híres-
neves költőnk, Petőfi Sándor is megpihent 1845. szeptember 23-án, Esztergomba menet.

Néhány perccel később már a Czibulka János Kőhegyi Menedékház előtti réten gondolkodtunk azon,
hogy ide bizony nyáron is vissza kellene jönni. A rengeteg pad október utolsó napján üres volt, ezúttal 15
fokban, felhős időben jártunk erre, de nyáron baráti társasággal sütögetni, esetleg sátrazni jó kis élmény
lenne ugyanitt.

Rövid szusszanás után a zöldről átváltottunk a sárga jelzésre, amin másfél kilométeren át szinte teljesen
egyenesen haladtunk. Ekkor jött egy elágazás, jobbra a látványos Vasas-szakadék felé tehetünk egy
kitérőt, balra utunkat tovább folytathatjuk a Lajos-forrás felé.
Ez a vízvételi hely a mai napig aktív, amikor odaértünk, épp egy kisebb család töltötte fel a vizes
palackjait. A forrásnál kezdődött túránk messze legkeményebb szakasza, a Bölcső-hegyre való felmászás.
A mászás nem túlzás, 800 méteres, meredek kaptatón vezet a zöld háromszög út fel az 588 méter magasan található kilátóhoz – ilyen rövid távon 140 méternyi szintet leküzdeni nem kis kihívás, ám a csúcson a Pilis egy kevésbé ismert, ámde annál csodálatosabb kilátása a jutalmunk.

Bármerre néztünk, csak az erdő volt és annak az őszi megszámlálhatatlan színe. Ugyanazon az úton
ereszkedtünk vissza a Lajos-forráshoz, ami mellett 2005-ig turistaház is működött. Sajnos ma már ez egy
elhagyatott épület, lehet, hogy már csak pont az a két – igencsak agresszív – kóbor kutya lakja, akikkel a
meredeken találkoztunk…

Túránk a kék kereszt jelzésen folytatódik, ami levezet minket az Országos Kéktúrához. A Bükkös-patakon
való átkelés igencsak kalandos, mert nincs híd – ezt egyáltalán nem bántuk, így legalább egy kis extra
izgalom dobta fel ezt a szakaszt.

A Kéktúrán nagyjából háromnegyed óra alatt megérkeztünk Pilisszentlászlóba. A hegység közepén
található falu egy igazi gyöngyszem, mi sem először jártunk itt. Sajnos a kedvenc hangulat karbantartó
egységünk (kocsma) a jelek szerint megszűnt, így némiképp szomorúan búcsúztunk el a falutól a Béke
utcában. A focipálya mellett éppen egy buszfordulón, avagy parkolón dolgoztak – félkész állapotában nem tudtuk megmondani, hogy melyik lesz belőle. A zöld sávon már csak néhány perc választott el minket napunk legjobban várt részétől, a Spartacus-ösvénytől.

Itt találkoztunk a legtöbb túrázóval, de ez nem véletlen! A hegy oldalában, nagy részén a szintvonalakat
követve kanyargó utat „egyemberes” szélessége és a Dunakanyarra nyíló kilátása teszi különlegessé.
Teljesítése tartósan esős időben és téli, fagyott talajviszonyok között csak a legprofibbaknak ajánlott!

Még így az enyhe, őszies körülmények közepette is koncentrálni kell, bizonyos részein a tériszonyosok
egy sebességi fokozatot mindenképp vegyenek vissza.

Az ösvényt az 1930-as években vadászok alakították ki, létezését sokáig igyekeztek titkolni a túrázók elől
– ez az oka, hogy csak 2015 óta van rajta végig, az 5 kilométer teljes egészén turistajelzés.
A Spartacus-ösvény északi végétől kétféleképp is lejuthatunk Visegrádba: vagy a zöld jelzést követjük
tovább, vagy az Apátkúti-völgybe leereszkedve, aszfaltos úton teljesíthetjük a hajóállomásig hátralévő
három kilométert. A mi választásunk ezúttal utóbbira esett, hogy a 26 kilométer még változatosabb
legyen. Az Ördögmalom-vízesésnél voltak látványosabb formakincsek is a mögöttünk álló hat órában, de
„egynek ez is elment”…

Visegrád központjában zárjuk a túránkat valamelyik helyi étteremben! Bő a választék, hogy visszatöltsük
az energiaraktárainkat, mielőtt kompra szállunk Nagymaros felé.